SoNGS - femforgacs.hu (HU)

Amikor megtudtam, hogy az európai prog. rock/metal egyik zászlóshajója, a lengyel Riverside 2013. január 21-én jelenteti meg ötödik stúdióalbumát, azt gondoltam magamban, hogy valószínűleg megszületett az újév első 10 pontos lemeze. Mindig is szerettem a srácok Porcupine Tree-rokon zenéjét, amelyben többek között találhatók Opeth-es, és Tool-os jegyek is. De mégis mind hangzás, mind ének szempontjából Wilson zenekaráéhoz áll legközelebb a Riverside által játszott muzsika. A polák banda az eddigi korongjain is előszeretettel gondolkodott koncepcióban, nincs ez másként a Shrine of New Generation Slaves (a szavak kezdőbetűit összeolvasva: SONGS) esetében sem. Az énekes/basszusgitáros Mariusz Duda ekképp nyilatkozott a tematikáról, és a címről: „Azon a tényen alapszik, hogy naponta halljuk barátainktól, és hozzánk közel álló emberektől, hogy mennyire boldogtalanok, mennyire utálják a munkájukat, hogy nincs idejük erre, vagy arra, és hogyan repül az idő, miközben rabszolgának érzik magukat. Ez egy jó kiindulópontnak tűnt, hogy írjunk erről a fajta boldogtalanságról, az „új generációs rabszolgaságról”, melyben úgy tűnik az emberek képtelenek irányítani a saját életüket.”

Szóval ezúttal sem az élet napos oldalát járják körül a szövegek, de ez talán már a Travis Smith által jegyzett borító sötét tónusaiból is sejthető volt. A lemezt felvezető single már korábban napvilágot látott, és a Celebrity Touch alapján úgy tűnt, ők is jobban visszanyúltak ezúttal a gyökerekhez, a ’60-as, ’70-es évek prog./art rock hangzásvilágához, jazz fúziós kísérleteihez. Többen a nótát hallva az utolsó két Pain of Salvation lemezzel (Road Salt 1,2) dobálóztak, bizonyos szempontból jogosan. De a teljes lemezt figyelembe véve azért árnyaltabb az összkép! A digitális promo pakk tartalmaz egy infólapot is, melyben leírják, hogy tudatosan nyúltak vissza a régi hangzások felé, a legtermészetesebben megszólaló album elkészítése volt a cél, és nagy figyelmet fordítottak a dallamokra, illetve az organikus rock groove-okra. Továbbá, hogy összességében kevésbé metalos a sound, kevésbé komplex a zene, de a progresszió legalább annyira jelen van, mint eddig bármikor! Ez így leírva jól hangzik, de az első pár hallgatás alkalmával volt némi hiányérzetem. Mert a metal gyakorlatilag csak csírájában érhető tetten a SONGS dalaiban. Duda Mester ezúttal egyetlen ordítást sem ereszt meg, viszont szinte az összes nóta egyes részeiben, vagy a verzében, vagy a refrénben ilyen-olyan effektet pakoltak a hangjára.

A nyitó New Generation Slave kapásból effektezett énekkel indít, majd komótosan úsznak be a hangszerek, megérkezik a jó öreg Hammond Papa is, majd miután Mariusz elénekli az „I can’t enjoy my life” sort, beindul az a bizonyos rock groove! És lüktet a dal kegyetlenül! Persze a végére visszatér a kezdő téma és akusztikus gitárral úszik át a The Depth of Self-Delusion-be. Ami tompított gitárhangokkal operál, Mariusz pedig gyönyörű, leheletfinom dallamokat hoz, melyek erősen Opeth-esek ugyan, de mindig örömmel hallom az ehhez hasonló szépséges melódiákat! A szövegben többször is elhangzik a "promised land” kifejezés, de nem csak emiatt ugrott be a Queensryche azonos című, pályafutásuk szerintem leghangulatosabb alapvetése. Ezt a nótát is csilingelő akusztikus gitárokkal csengetik le, hogy aztán berobbanjon a már ismerős Celebrity Touch ős rock groove-ja! Egyértelműen a lemez tempósabb szerzeményei közé tartozik ez a szám, Duda bőgője kegyetlenül jól szól, a Hammondon újabb varázslást visz véghez Michal, a leállós rész pedig bámulatos! A Jethro Tull lüktetését is érzem a dalban, szerintem simán elbírt volna még egy fuvola szólót is! Na de ne legyek ennyire telhetetlen, mi? :D A We Got Used To Us csodaszép, melankolikus merengése olyan honfitárs (mármint lengyel) csapatokat juttatott szembe, mind Believe, Votum. A Feel Like Falling egy mondhatni kísérleti szerzemény, a Queen-t idéző gitáreffektekkel, Piotr okos dobolásával. És a lemez legmetalosabb részeivel. Ahogy a gitárszóló alatt aprít az a málházós riff! Nyami!!! Viszont még hátra van a két űbernóta!

A Deprived (Irretrievably Lost Imagination) Sting világát juttatja eszembe, varázslatos énekdallamok hagyják el benne Mariusz torkát! Lassan hömpölyög a dal, amely a fúziós jazz legkiválóbb tételeivel említhető csak egy lapon! A középrész Piotr tamozásaival, és a paráztató zajokkal, effektekkel, majd a lebegtetős gitárokkal igazi progresszív csemege! Az utolsó harmadban elővezetett szaxofonszóló pedig hab a tortán. Ha a Deprived prog. csemege, akkor az Escalator Shrine maga a progresszív Mennyország! A legkomplexebb, legrétegzettebb dal ez a majd’ 13 perces monstrum, de egy csöppet sincs túljátszva, túlvirgázva! Csak tökéletesen felépítve, előadva, megidézve a Dream Theater egykori nagyságát. A Coda mesés zárása a Riverside eddigi leggyönyörűbb lemezének, ami más, mint az előzőek, nem is metalos annyira, viszont ellentétben sok vezető prog. bandával, Mariusz Duda és társai még mindig előremutató zenét tolnak, azzal együtt, hogy a múltból is merítenek ihletet.

Kellett hozzá vagy 5-6 meghallgatás, hogy rájöjjek: MESTERMŰVEL van dolgom. Úgyhogy nyugodt szívvel vésem be a 2013-as év első tízesét a lengyel uraknak.

Mert megérdemlik!

Publication

2013-01-13

Reviewer

Kiváló
10/10
  • B Merlin Pickups
  • B Ls
  • B CM
  • B VE
  • B Audio Technica
  • B Czarcie Kopyto
  • B Paiste
  • B V
  • B Ultimate Ears